Sokszor, borzasztóan sokszor felmerül bennem a kérdések hada. Mi vagyok? Miért vagyok? Miért itt? Miért most? A miértek sorozata pedig megállíthatatlanul furakszik be egyre inkább gondolataim közé, és minden egyes megválaszolatlan kérdésem újabb miértet szül. Néha úgy érzem, nem tartozok ide, máshol jobb lenne. Néha úgy érzem, nem akarok innen elszakadni. Néha üvöltenék a dühtöl, amin máskor jóízűen nevetek. Néha megmosolygok olyan dolgokat, amiken legbelül megszakad a szívem. Néha csak ülök és bámulom a falat nem gondolva semmire, vagy hanyattfekszem a padlón és a plafont fürkészve gondolkodom el saját eddigi életemen.
Sok rossz döntést hoztam már, de ugyanakkor jó döntéseim is születtek, melyek elnyomták a rossz utáni kellemetlen szájjízt. Gyakra vágyom arra, hogy visszaforgathassam az idő kerekét. Ha megtehetném valószínűleg nem lennék most itt, legalábbis nem így. Túl sok minden történt már velem ahhoz, hogy ne higyjek a sorsban. Semmi sem történik ok nélkül. A rossz döntéseket is meg kell hozni ahhoz, hogy a jó úton járjunk. Azon az úton, amit valaki, valahol, valamikor megszabott nekünk. Hogy ki ez a valaki? Isten vagy Ördög? Esetleg más? Úgy gondolom ezt nem áll módomban meghatározni. Ha akarnám sem tudnám. Minden ember máshogy képzeli el.
Miért hisszük? Mi a hit? Miért van? Újabb megválaszolatlan, megválaszolhatatlan kérdések. Én azt felelném rá, hogy az elkeseredett emberi világnak szüksége van arra, hogy higyjen valamiben. Legyen az bármi, bármilyen, bárhol, bármikor. Szükségünk van kapaszkodókra, hogy tovább haladjunk, hogy képesek maradjunk az életre, a túlélésre, s ha ezt embertársainkban nem találjuk meg, hát máshoz fordulunk.
Nem vagyok vallásos. Mégis van egy sajátos hitvilágom, ahogyan mindenki másnak. Talán elvont, avagy morbid, nekem mégis megfelelő. Én így próbálok túlélni. Túl sok minden történt az életemben. Túl sok, ahhoz képest, hogy szinte alig éltem még. Már képtelen vagyok arra, hogy könnyekkel gyászoljak, sírjak a temetéseken, borzalmasnak fogjam fel a halált. Ebből a szempontból érzéketlenné váltam. Nem vagyok erős, csak próbálom annak mutatni magam. És közben már azt sem tudom mi van legbelül, mélyen a lelkemben.
Miért élünk? Miért halunk meg? Miért istenítjük, magasztaljuk a saját fajtánkat?
Nem azért lett az emberiség a tápláléklánc csúcsa, mert olyan intelligens, hanem azért, mert az emberi faj a legrohadtabb gyilkosokból áll az egész világon. Gyilkoljuk egymást a másik bőrszíne miatt. Gyilkoljuk egymást, mert "neki több a pénze", "neki olajkútjai vannak", "az ott egy terrorista".... Minden nap találkozunk a halállal valamilyen formában. Mined ez körülforog. Én már rég belefáradtam ebbe az egyre romló világba. Hol van ilyenkor Isten, aki annyira szereti "bárányait"? Sehol. A modern világ megölte Istent. Darabokra marcangolta, apró cafatkákra szaggatta. Az egyház pedig köszöni szépen, jól van. Undorodom.
Sokan azt mondják, az élet értelme a halál. Azért élünk, hogy meghaljunk. Kegyetlen dolog? Úgy vélem az. Vasald a hajad, tegyél fel hat kiló sminket, szilikon melleket, ajak dúsítót, magassarkút, rövid szoknyát! Csináld, ha jól esik. Ha meghalsz onnan nincs tovább. Mindent elveszítesz. Mindened elveszik. A munkád, a barátaid, a pénzed, a verdád, a házad, a szüleid, a gyereked... az életed. Onnan már nincs visszaút. Nem kezdheted újra. Ezért félünk olyan sokan a haláltól, az öregedéstől. Attól, hogy egy nap már nem lesz tovább. És senki sem mondja meg, az égvilágon senki, hogy mikor lesz vége. Mikor halok meg? 20 év múlva? Holnap? Netán van még hátra öt percem az életből?
Mindenesetre bolond az, aki a haláltól rettegve éli a napjait. Én is félek tőle, mert nem akarok meghalni. Annak még nincs itt az ideje. De ha egyszer eljön, már nem tehetek semmit. Harcolni úgy sem tudok ellene, így hát jobb, ha beletörődök.
Éljünk minél boldogabban, szerezzünk új barátokat és a régi barátokat se feledjük el soha! Éljünk úgy, hogy ne kelljen semmit sem megbánnunk később! Legyünk hasznosak, tárjuk ki a szívünket, a lelkünket mások felé is. Mert hiába érnek csalódások, tragédiák, az élet megy tovább és nem kérdezi meg, hogy jól vagy-e. Nem szabad leragadni a múltban. Az belülröl emészt el.
Sokan azt gondolják most, hogy: "Heh, könnyen beszélsz, de próbáld csak egyszer is megtenni, hogy túllépsz valamin minden nehézség nélkül!" Én már nemegyszer megtettem. Sok, nekem kedves személyt veszítettem már el és egyiküket sem feledem soha. Egyszerűen csak nem akarok az ő emléküknek élve önmarcangolni magam. Itt vagyok, alig tizenhét évesen. Előttem az élet és sajnos olyan dolkokat láttam már és tapasztaltam eddigi életem során, amit sokan el sem tudnának képzelni. És mégis túlléptem egytől-egyig mindenen. Túltettem magam rajta és éltem tovább, mert élni akarok! Mert nem akarok meghalni!
A miérteken felesleges gondolkodni, azt úgy sem válaszolja meg neked senki. Idővel majd megválaszolja az élet.
Az életnek éljünk, ne a halálnak!
Sok rossz döntést hoztam már, de ugyanakkor jó döntéseim is születtek, melyek elnyomták a rossz utáni kellemetlen szájjízt. Gyakra vágyom arra, hogy visszaforgathassam az idő kerekét. Ha megtehetném valószínűleg nem lennék most itt, legalábbis nem így. Túl sok minden történt már velem ahhoz, hogy ne higyjek a sorsban. Semmi sem történik ok nélkül. A rossz döntéseket is meg kell hozni ahhoz, hogy a jó úton járjunk. Azon az úton, amit valaki, valahol, valamikor megszabott nekünk. Hogy ki ez a valaki? Isten vagy Ördög? Esetleg más? Úgy gondolom ezt nem áll módomban meghatározni. Ha akarnám sem tudnám. Minden ember máshogy képzeli el.
Miért hisszük? Mi a hit? Miért van? Újabb megválaszolatlan, megválaszolhatatlan kérdések. Én azt felelném rá, hogy az elkeseredett emberi világnak szüksége van arra, hogy higyjen valamiben. Legyen az bármi, bármilyen, bárhol, bármikor. Szükségünk van kapaszkodókra, hogy tovább haladjunk, hogy képesek maradjunk az életre, a túlélésre, s ha ezt embertársainkban nem találjuk meg, hát máshoz fordulunk.
Nem vagyok vallásos. Mégis van egy sajátos hitvilágom, ahogyan mindenki másnak. Talán elvont, avagy morbid, nekem mégis megfelelő. Én így próbálok túlélni. Túl sok minden történt az életemben. Túl sok, ahhoz képest, hogy szinte alig éltem még. Már képtelen vagyok arra, hogy könnyekkel gyászoljak, sírjak a temetéseken, borzalmasnak fogjam fel a halált. Ebből a szempontból érzéketlenné váltam. Nem vagyok erős, csak próbálom annak mutatni magam. És közben már azt sem tudom mi van legbelül, mélyen a lelkemben.
Miért élünk? Miért halunk meg? Miért istenítjük, magasztaljuk a saját fajtánkat?
Nem azért lett az emberiség a tápláléklánc csúcsa, mert olyan intelligens, hanem azért, mert az emberi faj a legrohadtabb gyilkosokból áll az egész világon. Gyilkoljuk egymást a másik bőrszíne miatt. Gyilkoljuk egymást, mert "neki több a pénze", "neki olajkútjai vannak", "az ott egy terrorista".... Minden nap találkozunk a halállal valamilyen formában. Mined ez körülforog. Én már rég belefáradtam ebbe az egyre romló világba. Hol van ilyenkor Isten, aki annyira szereti "bárányait"? Sehol. A modern világ megölte Istent. Darabokra marcangolta, apró cafatkákra szaggatta. Az egyház pedig köszöni szépen, jól van. Undorodom.
Sokan azt mondják, az élet értelme a halál. Azért élünk, hogy meghaljunk. Kegyetlen dolog? Úgy vélem az. Vasald a hajad, tegyél fel hat kiló sminket, szilikon melleket, ajak dúsítót, magassarkút, rövid szoknyát! Csináld, ha jól esik. Ha meghalsz onnan nincs tovább. Mindent elveszítesz. Mindened elveszik. A munkád, a barátaid, a pénzed, a verdád, a házad, a szüleid, a gyereked... az életed. Onnan már nincs visszaút. Nem kezdheted újra. Ezért félünk olyan sokan a haláltól, az öregedéstől. Attól, hogy egy nap már nem lesz tovább. És senki sem mondja meg, az égvilágon senki, hogy mikor lesz vége. Mikor halok meg? 20 év múlva? Holnap? Netán van még hátra öt percem az életből?
Mindenesetre bolond az, aki a haláltól rettegve éli a napjait. Én is félek tőle, mert nem akarok meghalni. Annak még nincs itt az ideje. De ha egyszer eljön, már nem tehetek semmit. Harcolni úgy sem tudok ellene, így hát jobb, ha beletörődök.
Éljünk minél boldogabban, szerezzünk új barátokat és a régi barátokat se feledjük el soha! Éljünk úgy, hogy ne kelljen semmit sem megbánnunk később! Legyünk hasznosak, tárjuk ki a szívünket, a lelkünket mások felé is. Mert hiába érnek csalódások, tragédiák, az élet megy tovább és nem kérdezi meg, hogy jól vagy-e. Nem szabad leragadni a múltban. Az belülröl emészt el.
Sokan azt gondolják most, hogy: "Heh, könnyen beszélsz, de próbáld csak egyszer is megtenni, hogy túllépsz valamin minden nehézség nélkül!" Én már nemegyszer megtettem. Sok, nekem kedves személyt veszítettem már el és egyiküket sem feledem soha. Egyszerűen csak nem akarok az ő emléküknek élve önmarcangolni magam. Itt vagyok, alig tizenhét évesen. Előttem az élet és sajnos olyan dolkokat láttam már és tapasztaltam eddigi életem során, amit sokan el sem tudnának képzelni. És mégis túlléptem egytől-egyig mindenen. Túltettem magam rajta és éltem tovább, mert élni akarok! Mert nem akarok meghalni!
A miérteken felesleges gondolkodni, azt úgy sem válaszolja meg neked senki. Idővel majd megválaszolja az élet.
Az életnek éljünk, ne a halálnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése