Üdv.

Mostanában elvont a kis fejem világa. De találtam játszótársat kis őrületem levezetéséhez. Hoguho, Animeszerepjáték.hu-ról. Van egy karakterem, akit elmegyógyintézetben ápolnak. Vonzódik a vérhez. Hogu karaktere a doktor, aki először is megismerni akarja, hogy aztán segíthessen rajta. Íme egy kis részlet:

"- Mit álmodtál?

- Vöröset – mondja kissé elmélázva. – Nagyon szép volt. Egy lomb nélküli fekete fán lógott egy ember, aki a saját zsigereivel akasztotta fel magát. És énekelt. Egy altatót énekelt, amit én nem ismerek. És alatta nagy tócsában volt a vér. A fa gyökerei hiába nyújtóztak, nem érték el. És az ember tovább énekelt. – Vér, vér és vér. Vonzódik hozzá, mintha ehhez kötné minden kellemes emléke… vagy egyáltalán a legtöbb emléke? – Nem voltak szemei. És az üres szemgödrökből is úgy patakzott a vér, mintha sírna. Talán sírt is. Szomorú volt az a dal.

- Na, és miről szólt a dal?

- Nem tudom. Nem ismerem...

~*~

- Végre felébredtél – mondom komoran, majd egy halk sóhajjal kiropogtatom az ujjaimat.

Mondani készül valamit… nyilván az álmával kapcsolatban, de én megelőzöm. Végül is nehogy ráunjon a helyzetre. Ahogy elnézem, a változatosság élteti és a szabadság… Legalábbis az alapján, amit róla olvastam és láttam, ezt sugallja.

- Várj! – pattanok fel a székből, és, magammal rántva az ülőalkalmatosságot, az ágya előtt lévő szabad területre pördülök, immár vigyorogva. – Ki akarom találni – mondom határozottan, mintha csak a művész lennék a színpadon, míg Aiya a mélyen tisztelt és imádott közönség.

A fiú kíváncsian várja, mivel rukkolok elő, mire halkan elkuncogom magam, majd egy széles gesztussal a székre csapom az egyik lábamat és a térdemre könyöklök.

- Rómeó épp szerelmet vall Júliának – mutatok fel a képzeletbeli erkélyre, mintha a csodás nőt csodálnám. -, mikor elered az eső… Csakhogy nem vízcseppek hullnak az égből, hanem vér. Sok, sok vér. – Fél szemmel rá pillantok, s csak elvigyorodok az értetlen tekintetén. – A mesés Verona vérben ázik, a katonák pedig az utcán hevernek, kifordult belekkel és szervekkel. Minden vörös, mindent eláztat a skarlát vér, vér, vér, vér… - Szavaimat egyre szélesebb gesztusokkal toldom meg, majd az utolsónál lenyugszok, és elkomorodva nézek Aiyára. - Nos, Shakespeare a halálba sírhatja magát, mivel két főhőse nem úgy hal meg, ahogy ő tervezte – veszem le a lábamat a székről. – A híres, hősszerelmes Rómeó egy fán végzi, a zsigereivel felakasztva, miközben testéről kövér cseppekben csorog a vér, akár hajnalban a friss, hűsítő harmat. Dalt énekel, szomorút… Olyat, amit te nem értesz, pedig talán épp neked szól, avagy… az eső idézőjének… Júlia pedig… hmm… - Erre nem gondoltam, és most kissé elbizonytalanodok. Néhány pillanat erejéig megtámaszkodok a széken, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az ágyhoz lépek, és lenyomom a párnára Aiyát.

Nem menekül… Túlságosan meg van lepve, bár látszik rajta, hogy egyre érlelődik benne az agresszió, így nem szorítom le a kezét, csupán a párnára könyöklök, kezeim közé zárva a fejét.

- Júlia, hmm? – kérdezem révetegen tekintve a sötét íriszekbe, melyekből most mintha némi zöldes árnyalatot lehetne kivenni. Mindegy is, egyszerűen szépek. – Júlia az erkélyen van, fedett helyen. Lett egy macskája, akit… Dinamónak hívnak, és csak várja, hogy végre elálljon a véreső. Mit gondolsz? Mikor fog abbamaradni?"

Nagyon megszerettem ezt a játékot. (Nemsokára rohanok is reagot írni hozzá, bár még csak nemrég kaptam én is.)

Zenét is tudnék ajánlani. Mostanában ez bűvöl el teljesen. Gyönyörű szövege van, Amy hangját meg eleve imádom: Evanescence - Even in Death

Nemsokára év vége. Holnap lesz a lezáró értekezlet. Ha Ördög is úgy akarja, nem bukom meg semmiből.

Pénteken -bár borzasztóan meglepődtem rajta én magam is- anyám felvetette az ötletet, miszerint nem akarok-e valahova egy tetoválást. Felbuzdulva az ötleten, kapva kaptam az alkalmon. Nem volt nehéz eldöntenem mit és hova akarok varratni. Ha kész lesz felkerül a fotó ide is, és el lesz magyarázva, hogy miért pont azt varrattam bele a bőrömbe.

Újonnan fekete a hajam. Egyrészt mert meguntam a vöröset, másrészt pedig a vörös borzalmasan néz ki, ha elkezd kikopni a hajból. A fekete (elfogultság) szerintem jobban áll. Úgy érzem mostanában kissé hosszabbra van engedve a pórázom. Gondolom anyám is kezd rájönni: nem kezelhet örökké apró gyerekként. Persze gyerek vagyok még, de sem neki sem nekem nem jó hosszú távon, hogy meg akar fojtani a négy fal között.

Mára elég ennyi belőlem. Helyzetjelentés vége.

Bai~

~Łß~