Üdv megint.
A következő bejegyzésem siránkozó, öntépdelő, szembesítő hangulatú lesz. Ha hidegen hagy, vagy nincs türelmed/ kedved végigolvasni a saját önsajnálatomat, akkor ne olvasd tovább.

Mélypontra kerültem. Ez a hosszú hétvége cseppet sem volt pihentető számomra. Szembe kerültem önmagammal. Azóta tükörbe se nagyon bírok nézni. Legbelül egy hazug és önző alak vagyok, aki baromi jól színészkedik, hogy mindenki kedvelje vagy sajnálja. Mert rettegek attól, hogy egyedül maradok egyszer. Ezért vagyok önző. Mindenkire rákényszerítem a társaságom, ha akarja ha nem. Valaki észreveszi és megelégeli, valaki pedig nem.

A múlton már nem lehet változtatni, bár szívesen megtenném. Ha nem lennék ennyire magamnak való, sok dolog most nem úgy lenne, ahogy most van.

Volt/van valaki az életemben, aki nagyon fontos volt. Neki tényleg soha nem hazudtam. De bármilyen közel is álltunk egymáshoz, legbelül rettegtem attól, hogy tényleg megismer, és megtudja, hogy milyen is vagyok valójában. Részben ez miatt az elzárkózottság miatt veszítettem el. Elvesztettem a bizalmát, csalódott bennem. Bár ezt akkor még nem értettem, most már azt hiszem jól tudom mire gondolt. Megbánni megbántam. De bocsánatot nem kérhetek, nem arra van szüksége. Bár mostanában néha napján szóba állunk egymással, nem valami biztató a lelki állapota. Úgy érzem, nagy részben miattam jutott erre a mélypontra. Sokkal rosszabb neki, mint nekem bármikor volt. Hánynom kell magamtól.

A péntek délutánt végigbőgtem. Kétségbeestem attól, amit magamban találtam, mert az önzőségen kívül nem találtam semmit. Úgy vagyok, hogy nem vagyok. Kissé ironikus. Undorodni kezdtem mindattól, amit eddig tettem. Sosem volt ekkora halálvágyam. Ha nincs két igazán szeretni való, önzetlen illető már a boncasztalon feküdnék, úgy gondolom. Egyikük Niji volt, akit ha idéznék annyit mondott, amitől végleg elszakadt a cérna: "Te vagy a kedvenc nyomim." A másikuk (bocsánat nem akarok nevet írni) szintén próbált már-már kétségbeesve lebeszélni arról, hogy hülyeséget csináljak. Hálás vagyok nekik, tényleg. Bár ezt is nevezhetnénk önzőségnek. Ha ténylegesen meg akartam volna halni, nem szólok róla senkinek. De beismerem: szükségem volt valakire, akinek (még ha csak felszínességből is) fontos vagyok.

Már nem igazán tudom ki az aki tényleg magamért szeret és ki az aki átlát a dolgokon, mégsem tesz semmit. Nem tudom kinek hihetek, és kinek nem. És mára már mindennél jobban rettegek attól, hogy saját magam miatt maradok egyedül. Nem így kellett volna megszereznem mások szeretetét, most már jól tudom.

Valaki azt mondta nekem, ha beismerem magamnak a hibáimat, az már egy lépés afelé, hogy tegyek ellenük. Remélem igaza van.

Különös, kifacsart álomképek kísértenek még napközben is olykor. Kezdem úgy érezni, hogy lassacskán végleg becsavarodok. Ha tükörbe nézek, nem azt látom, amit látnom kéne, s néha elbeszélgetek saját tükörképemmel, ha nincs körülöttem senki.

Rengeteget fáj mostanában a fejem, és nem használ neki semmiféle fájdalomcsillapító. Nem is olyan eredetű a fejfájásom, amit gyógyszerrel el lehetne űzni, de erről most még nem beszélhetek.

Néha jól lenne még közel lenni hozzá, mint ha mi sem történt volna. Álmaimban sok, vele közös emlékem tér vissza mostanában, és néha könnyes szemmel ébredek fel. Fáj még...

~Łß~