Annyira üresnek érzem magam, mert valaki nagyon fontos személy számomra, a mélypontra került érzelmileg. Sírni képtelen, bár sokkal jobb lenne, ha tudna. Sírtam helyette is. Az elmúlt fél óra annyi fájdalommal volt tele, hogy szívemnek fájdalma szemeimen keresztül jött ki. Mert nagyon is fájt, az a tudat, milyen állapotban van az az ember, aki a legközelebb áll hozzám. Sírtam, mert ő nem tud, és aggódom miatta, mert elég rossz állapotban van lelkileg.
Persze ilyen üres szavakkal hogy is érzékeltethetném a külvilággal mit is érzek, mi zajlik most bennem? Valószínűleg nagyon felszínesnek hangzik minden egyes leírt szó. És túlontúl érzelgő, vagy csöpögős. Esetleg minden eltúlzott és gyerekes, de... Tényleg hozzá kötődöm a legjobban és túlságosan is szeretem ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül hagyjam azt, hogy ilyen állapotban látom...
Fáj. Igenis fáj.
A véleménye a külvilágról, magáról, mindenről... Legszívesebben hosszú órákon keresztül ülnék hátamat az ő hátának támasztva, semmit sem szólva. Legszívesebben minden percben vele lennék, hogy tudjam: jól van és semmi baja... Legszívesebben...
De hogy is érthetnék ezt meg mások, mikor szavakkal, egyszerű, leírt szavakkal képtelen vagyok kifejezni magam? Itt nem arról van szó, hogy van valaki aki nagyon fontos számomra... Nem, itt arról van szó, hogy akár a fél karomat odaadnám egyetlen mosolyáért, ha ez lenne a legkevesebb, amit érte tehetek.
Mert legszívesebben mindentől megóvnám, ha tehetném...
Mert túl fontos ahhoz, hogy elveszítsem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése