Winky-chan pénteken (ha jól emlékszem) Budapestre utazott. Ezzel semmi gond nem volt, hisz megbeszéltük: hívom aznap és ha nem aktuális akkor majd küld egy vh-t amikor már hívhatom. Nos ez így rendben is volt. Hívtam délután három körül, mert azért már érdekelt, hogy mi van vele. Ő kinyomta a telefont, egész álló délután azt vártam, hogy mikor küld nekem visszahívós sms-t. Nem küldött.
Szombaton szintén nem tudtam elérni sehogy sem. Kezdtem kicsit aggódni, hogy mi van vele, de nem kerítettem nagy feneket a dolognak. Persze küldtem neki msn-re egy linket, ahol aznap meg lehetett nézni egy Miyavi koncertet élő adásban, magyarországi idő szerint délután egykor. Erre sem reagált. Küldtem neki vh-t. Semmi... Estefele már teljesen ki voltam. Nem tudtam hova tűnt, azt sem, hogy mi van vele. Aznap éjjel eléggé nyugtalanul aludtam, de próbáltam megnyugtatni magam, hogy vasárnap már itthon lesz és jelentkezik.
Vasárnap sem volt sehol. Ami azt illeti egyre jobban aggódtam már, hogy mi van vele. Még az étvágyam is elment és ökölnyire zsugorodott össze a gyomrom. Hogy miért aggódtam ennyire? Fogalmam sincs. Talán a vihar miatt... Vagy talán mert ő az, akit bátran nevezhetek legjobb barátomnak...
Vasárnap estefele végre adott magáról életjeleket. nem győzött bocsánatot kérni, és én sem. Végül is nem az ő hibája volt, hogy kiborultam. Tényleg nem kellett volna felfújnom a dolgokat. De valljuk be: nagyon tudok aggódni másokért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése